Nem tudom miért, de én a fülszöveg alapján egy kicsit boldogabb befejezésre számítottam. Akik ismerik a könyvet azok tisztában vannak a terjedelmével, akik nem, azoknak elárulom, hogy csupán 160 oldal környékén jár, mégis ez a pár oldal annyi érzelmet váltott ki belőlem, amit talán ez előtt még egy könyv sem. És ami még megdöbbentőbb volt a számomra, hogy az egész megtörtént eseményeket dolgoz fel. 

Sajnos a Shadowhunters ezen része is áldozatul esett a sorozat-elvonó mozgalmamnak, de apránként igyekszem mindent bepótolni, nehogy megint elszaladjon velem a ló.

Elég kíváncsian vártam, hogy mi lesz Aleckel, hiszen az előző részben nem mondhatni, hogy kicsattant volna az egészségtől. Legnagyobb örömömre Magnus ápolta, és kedvenc Boszorkánymesteremnek volt pár jó pillanata, például mikor jól kiosztotta Joselynt. Végre valakinek volt annyi bátorsága, hogy megmondja neki az igazat. 

Az idei évet a Hopeless folytatásával kezdtem. Mivel tavaly eléggé elrontottam a Daemon szemszögéből írt Obszidiánt a sorozat újraolvasásával, így jelen esetben az első rész újraolvasását kihúztam a teendőim listáiról. 

Mivel egyéb elfoglaltságaim mellett nem volt időm megírni a rész értékelését,így csak most jutottam el ehhez a feladathoz.

Mit is mondhatnék. Tudom, hogy a helyes érzés az lenne, hogy sajnálom Clary-t, de valahogy még mindig nem megy ez a dolog. Nem fogok hazudni, valami már kezd beindulni nálam érzelmi szinten, de még mindig nem az a dolog, hogy most feltétlen szükségem van arra, hogy tudjam mi történik vele, még mindig tökéletesen élvezni tudnám a részt nélküle. 

Mikor 5 évvel ezelőtt először olvastam, elhatároztam, hogy polcra kell tennem a saját példányomat. Ennek a példánynak az elolvasására bizony ilyen hosszú ideig kellett várni. Mivel a fő célom a második rész elolvasása volt, és a fontosabb fordulatokra emlékeztem, nem lett volna szükséges elolvasnom, de mivel emlékeztem, hogy nagyon tetszett, ezért nem volt tovább min gondolkodni. 

Jóformán csak negatív véleményeket olvastam a sorozat részeiről, de ha engem kérdeztek én több értelmet látok benne mint az Alkonyatban. Nem azt mondom, hogy hibátlan, de magában az alap felállásban a Leszármazottakban, és az őket megszállni vágyó démonokban én elég sok lehetőséget látok. Jó pár évvel ezelőtt már olvastam őket, és most ezek a könyvek adták meg azt a borzongást, amire a Supernatural megismerése óta vágyom, de eddig még sehol se akadtam rá. Sajnálom, hogy csak 3 része van a sorozatnak, mert én tényleg látom benne a potenciált. 

Több mint 2 éve (de lehet, hogy van már az 3 is) terveztem el, hogy megnézem ezt a sorozatot. Mondhatni kötelező darabnak számít a vámpírrajongóknak, így én se akartam lemaradni róla, hiszen nem állnak távol tőlem az efféle történetek. A stáblista átböngészése után örömmel láttam, hogy a Bones Both ügynöke is tiszteletét teszi a sorozatban, hiszen ebben az időben éltem a Bones-korszakomat (amit még nem éltem ki). Egy 1997-ben készült sorozatról beszélünk, ami majdnem egyidős velem, így még inkább kíváncsi voltam, hogy hogyan boldogulnak majd a vámpírok megjelenítésével, mert valljuk be ma már elég könnyű megoldani az ilyesmit.

Az én a sorozat 6. részében a Grimmel kialakított kapcsolatomat elemzem, így a 6. évad, és egyben az utolsó évad premierje előtt. Vigyázat, helyenként spoilereket tartalmaz!

A tegnapi kis összefoglaló után, ma a tényleges első részről írhatok. Egy picit izgatottan vártam a folytatást, de nem Jace miatt, hanem az Alec és Magnus frissen alakuló kapcsolata miatt. Valahogy még mindig nem tudtam megbékélni az Árnyvadász-világ efféle bemutatásával. Vigyázat spoiler-veszély!