Több mint másfél évet vártam arra a napra, ami végre 2016.12.8.-án bekövetkezett, végre megnéztem az Edelstei trilógia harmadik és egyben utolsó részét a Smaragdgrün-t. A leírás spoilereket tartalmaz!

Annak idején a német érettségire készülve találkoztam az első két résszel, és mivel németül volt pont kapóra jött, de sajnos hamar be kellett látnom, hogy ide bizony felirat kell, de ma már gond nélkül jöhet nélküle is. A mostani résznél kicsit féltem a nyelv miatt, de miután könnyekben törtem ki a boldogságtól mikor megláttam, hogy végre számomra is elérhetővé vállt nem érdekelt semmi, csak az, hogy minél hamarabb lássam. 

Akárcsak a könyvben Gwen itt is megmentette James életét mindjárt az első jelentben, így kénytelen voltam barátkozni a gondolattal, hogy bizony hamar búcsút kell vennem a szellemtől. 

A legnagyobb rejtély számomra Gideon érzései voltak. Látva, hogy milyen állapotba került miatta Gwen kezdtem azt hinni, hogy ő a világ legnagyobb tuskója, de ugyanakkor voltak jelek, amik szinte már biztosítottak arról, hogy igen is szereti, majd mikor már végre azt hittem minden jóra fordul bedobja a "legyünk csak barátok" szöveget. Hiába tudtam róla, hogy van ilyen jelenet, akkor is szerettem volna felpofozni azt a beképzeld arrogáns fajankót. 

Mr. Whitman Nagymesterré való előlépése egy kicsit sem tetszett. Már az elejétől kezdve nem tartozott a kedvenc karaktereim közé, és most, hogy már tudtam milyen titkot is őriz még inkább lejjebb csúszott a ranglétrán (ha ez egyáltalán lehetséges). Az, hogy teljesen őrült módjára kutatott a kronográf után egy kicsit megijesztett, és itt lettem teljesen biztos benne, hogy a grófnak nincs a helyén az összes kereke. 

Charlotte árulásán nem lepődtem meg, annál inkább azon mikor 180 fokos fordulatot vett a személyisége, és segíteni kezdett Gwennek. Az éneklés, amit a bulin produkált elképesztő volt, ez volt az egyik jelenet, amit a legjobban vártam. 

Mr. Bernard titka is végre napvilágra került. Itt jobban tetszett a nagy titok tálalása mint a könyvben, hiszen még az öreg Lucy-t és Paul-t is láthattuk. 

A gróf elég drasztikus megoldást választott, hogy kommunikálni tudjon a két idősíkban magával, és ennek sajnálatos módon Gideon itta meg a levét. Ez volt a pont amikor megesett a szívem rajta és biztos lettem benne, hogy szereti Gwent, és abban is, hogy ez az érzés kölcsönös, hiszen a lány képes lett volna még a kronográfról is lemondani csakhogy megmentse. 

Számomra az egyik legszebb jelent volt, mikor Gideon elárulta, hogy soha nem akart csak barátságot Gwennel, de ami még ennél is jobban tetszett, az Gwen reakciója volt. (Mondjuk igaza volt, Gideon tényleg eldönthetné, hogy mit is akar a lánytól.) A boldogság után mindjárt a sírógörcs kapott el, mikor holtan estek össze egymás mellett, és látszólag a gróf győzelmet aratott. 

Egy kis gyászolásra szánt idő után, és a szüleivel való találkozás után, miután Gwen ráébredt, hogy van pár titkos képessége, újult erővel elindult, hogy megváltoztassa a múltat, és még arra is volt ideje, hogy régi barátságát újra kialakítsa James August Peregrin Pimplebottom-mel. 

A sikeres mentőakció után a szerelmesek végre egymásra találtak, és Gwen pár változást is tapasztalt a jelenben. A zárójelenet megadta nekem azt, amit a könyvnek nem sikerült, hogy hogyan is folytatódik Gwen halhatatlan élete (vagyis nem olyan halhatatlan). 

A stáblistát általában nem szoktam megnézni, de itt most kivételt tettem, hiszem még az is gyönyörűre sikeredett, hiszen minden fontosabb szereplő, aki a három film során szerephez jutott megemlítésre került. Egyetlen egy dolgot sajnálok az egész filmből, pontosabban egy jelenetet, mikor a fiatal Gwen a függöny mögül figyeli idősebb kiadását, amint megcsókolja Gideont, de ennyi szépséghiba szerintem igazán megengedhető.

A végére nem maradt más hátra, minthogy kimondjam melyik tetszett jobban, a könyv vagy a film. Lehet, hogy páran utálni fognak miatta, de én a film mellett szavazok. Számomra sokkal jobb lezárást adott mint a könyv, de ettől függetlenül mindkettő kiemelkedő helyet kapott a szívemben.