Mikor először olvastam már akkor eldöntöttem, hogy nem utoljára fogom a kezemben Hannah Baker történetét. Az eddig olvasott könyvek közül ez áll a legközelebb a szívemben, meg tudom érteni a lány minden gondolatát, ami ebbe a döntésbe hajszolta, hiszen az én iskolában töltött napjaim se voltak éppen fenomenálisak. 

Az ismertségi körömben, akik olvasták a könyvet, elég eltérő véleményt kapott. Voltak akiknek tetszett, mások hülyeségnek tartották, de azért akadtak olyanok is akik meglátták benne a valódi értéket. Azok, akik úgy gondolták, nem pont ez a legjobb téma egy könyvnek, biztosra veszem, hogy az életük még nem érkezett el olyan pontra, (esetleg nincs az ismerősei közt olyan, akire ez igaz volna) hogy könnyebb volna feladni, mint tovább küzdeni. 

Az első olvasásom pont az első nehezebb időszakom után volt. 9 évig "összezárva" lenni egy csoportnyi emberrel, akik lenézik, kinevetik, a háta mögött kigúnyolják a másikat, nem éppen a legkellemesebb. Ahhoz egyiknek se volt bátorsága, hogy az illető szemébe mondja a gondolatait, még arra se volt merszük, hogy egy bál alkalmával, felkérjék a másikat táncolni, mikor látták, hogy egyedül ül az asztalnál, nem inkább hetekkel utána közlik az illetővel, hogy nem kellett volna egyedül ott ücsörögnie. Arra esetleg egyikük se gondolt, hogy az a magányos illető nem érezte, hogy ő oda tartozna, hogy kellett volna neki egy jel, hogy nem az adott társaság kirekesztettje?

Ha az embert ilyen emberek veszik körül hajlamos elveszíteni a bizalmat másokkal szemben, és azoknak akik nem tudnák elmondom, hogy a bizalom bizony fontos dolog. Ha egyszer elveszett, nem alakul ki egykönnyen, nem kétszer, és nem is háromszor kell meggondolni, hogy kit engedsz magadhoz közel, és milyen titkokba avatod be az életeddel kapcsolatban, mert előfordultak, hogy az akiben újra megbíztál, pont ő döf kést a hátadba, és még mosolyog is hozzá. 

Azok akik még soha nem érezték, hogy nincs számukra hely az adott környezetben nem fogják egyhamar meglátni a könyv értékét. Számomra Hannah története olyan, mintha a saját néhány ponton elcseszett életem, egy szerencsére meg nem történt változatát olvasnám. Én megkaptam azt a segítséget, még időben, amit Hannah már nem tudott. Az ő számára ez a személy, egyértelműen Clay lehetett volna, de nem csodálkozom, hogy ennyi gyötrelem után már elérhetetlennek látta a segítséget. Ő már döntött, és ezen a ponton már senki sem tudott volna neki segíteni.

Bizony nem egyszerű beismerni, hogy belefáradtál már a folyamatos megaláztatásokba, és a kirekesztettségbe, és az egyetlen kiútnak már csak az öngyilkosság tűnik. Eddig nekem, ezen a téren szerencsém volt, de sose tudhatom, hogy mikor fogy el ez a fajta szerencsém, hogy mikor nem lesz a közelemben az a személy, akire tudom, hogy bármikor számíthatok (remélem, ez soha nem fog megtörténni). Ez a könyv képes arra, hogy erőt merítsek belőle, hogy felálljak és folytassam tovább, mert még nem jött el az ideje az én 13 kazettámnak, és őszintén remélem, hogy talán soha nem is fog. Ez a könyv nemcsak azok számára tanulságos, akik átélték mindazt, amit Hannah, hanem azok számára is, akik a 13 okot testesítik meg, csakhogy sajnálatos módon, az ilyen emberek gyávák beismerni, a valódi kilétüket. Mindenesetre kötelező olvasmánnyá tenném az iskolába. Ha ez nem tükrözi napjaink egyik legtragikusabb társadalmi problémáját, akkor szerintem bármelyik másik se.