Annyi biztos, hogy soha többé nem indulok úgy filmet nézni, ha előtte nem néztem meg legalább imdb-n a film adatlapját.
Mivel betegség miatt szinte az egész napot végigaludtam gondoltam éjjel megnézek egy animét. A terv menet közben szokás szerint változott, így filmre cseréltem az animációt. Egészen biztos, hogy rajtam kívül nincs még egy olyan személy, aki éjfélkor kezd el megnézni egy filmet, ami után aztán hajnalig fog sírni.
A SOROZATRÓL, ÉS A KIVÁLASZTÁS OKA:Jack Harkness kapitány miután a Doktor faképnél hagyta (ahogy ő fogalmazott) a TORCHWOOD cardiffi fejévé lett 2006-ban, egészen 2011-ig. Ő és társai kalandjaiból 3 évadot a BBC, egyet pedig a Starz-cal közösen biztosított. Legnagyobb bánatomra mindezt csupán 41 részben.
Az utóbbi időben nem nagyon volt olyan sorozatos értékelés, ami csak egy részre koncentrált. Ebben a bejegyzésben egy kicsit szeretném összefoglalni, hogy jelenleg hogyan is állok a sorozataimmal.
SupernaturalWinchesterékkel még a téli szünet előtt szakítottam meg a kapcsolatot (12x8). Ismerve a készítőket gondoltam, hogy majd kétségek közt hagynak a félévadzáró végén (plusz a vizsgák is közre játszottak), éppen ezért úgy terveztem, hogy majd mikor visszatér a szünetről behozom a lemaradást.
Emmy álma egy öt regényre szóló kiadói szerződés, romantikus vacsora a legjobb barátjával (aki végre bevallja iránta érzett halhatatlan szerelmét), és sok-sok csokitorta. Happy end. Ehelyett valami őrült öregember a Starbucksban összevissza zagyvál neki a sosem látott apjáról, a zsebébe csúsztat egy hipermodern telefont, aztán… meghal. Ennél csak az sokkolóbb, hogy az ismeretlent megölték, és a valódi célpont Emmy volt. Felbukkan a halott férfi arrogáns unokája, aki állítja, hogy a nagyapja él (miért van az, hogy a szexi srácok mind taplók és/vagy zakkantak?), és ráveszi a lányt, hogy iratkozzon át az ő szuperbiztonságos iskolájába, amíg meg nem oldják a rejtélyt. Emmynek semmi kedve Sebastian sznob sulijába járni, de minél hamarabb derül ki az igazság, annál kisebb a veszélye, hogy megfojtja a srácot egy kanál vízben. Vagy megcsókolja. Mindkét lehetőség egyformán csábító…
Ameddig csak lehetett húztam-halasztottam ennek a bejegyzésnek a megírását, mert egyszerűen nem tudtam szavakba önteni, amit maga után hagyott. De még mielőtt rátérnék az értékelésre szeretném elmondani, hogy hogyan is került a kezembe az első LOL könyvem.
1996-ban járunk. Josh és Emma világéletükben szomszédok és a legjobb barátok is voltak egyszerre. Azonban tavaly novemberben minden megváltozott közöttük… Ezért is olyan kínos most ez a találkozás, amikor Josh – édesanyja kérésére – átviszi Emmának az Amerikai Online (AOL) cégtől postán kapott CD-ROM-ot. Később a kapott anyag feltöltése után Emma automatikusan a Facebook oldalán találja magát – csakhogy a Facebookot még fel sem találták! Felfedezését nyomban megosztja Joshsal is. Legnagyobb megdöbbenésükre tizenöt évvel későbbi önmaguk és életük tárul fel előttük, ám valahányszor újra ránéznek a profiljukra, azt látják, hogy a jövőjük megváltozott. Kénytelenek szembenézni azzal, hogy mit csinálnak jól és rosszul az életük során, ugyanakkor szembesülniük kell azzal a ténnyel is, hogy a jelenben meghozott döntéseik hatással vannak nemcsak a jövőjükre, hanem a jelenükre is.
Nem szoktam 2 könyvet olvasni egyszerre, de az Éjistennő néha elég félelmetesnek hatott számomra esténként, így kénytelen voltam nekikezdeni valami kevésbé természetfelettinek. Az már más lapra tartozik, hogy miért nem haladtam egyik könyvvel se.
A KEZDETEK:2015-ben egy szép augusztusi napon a legjobb barátnőm meglátogatott, és egyik programpontunk az volt, hogy megmutattuk egymásnak az akkori kedvenc sorozatainkat. Én a Supernaturalt ajánlottam, míg ő a Baby Daddy-t. Nem kellett sok, elég hamar belopta magát a szívembe Ben az egyedülálló apuka, és az ő pici lánya Emma.
Billi szinte még magához sem tért legjobb barátja, Kay halálából, ám máris újabb feladat vár rá: a templomosok vérfarkasok ügyében kérik a segítségét. De ilyen vérfarkasokkal Billinek még nem akadt dolga.
Úgy nevezik magukat: polenyicá-k, azaz férfiölők. Kelet-Európa ezen ősi harcosnőit évszázadok óta halottnak vélték. Azonban előmerészkedtek, és most a tavasz gyermekére vadásznak, egy olyan nagy hatalmú orákulumra, aki elindíthatja a Hármastelet, vagyis az emberiség teljes pusztulását okozhatja.
Hogy kiszabadítsa a tavasz gyermekét, és megmentse a világot, Billinek el kell nyernie egy fiatal orosz katona, Ivan Romanov bizalmát, aki senkiben sem bízik, pláne nem a lányban.
A folklór és a mítosz rémisztő valósággá válik ebben a lélegzetelállító kalandban, amelynek története az időből lassan kifutó világról szól. És Billi SanGrealról, mert egyedül ő mentheti meg.
Mivel az első rész eléggé elnyerte a tetszésemet, még a kissé tragikus befejezés ellenére is, nem volt kérdés, hogy elolvasom ezt a részt is. A borító és a fülszöveg után azt hittem, hogy az egész könyv cselekménye Oroszországban fog játszódni, de annak ellenére, hogy ez nem így lett kellemeset csalódtam. Egy ismerősöm annyit áradozott róla, hogy sokkal jobb mint az első rész, és pár fejezet után hinnem kellett a szavaimnak, mert tényleg jobb volt.
Végig a kíváncsiság hajtott, hogy mégis miről szólhat egy ilyen film, na és persze az is, hogy jogosan féltek e a MARVEL-tol a készítők. Vigyázat, spoiler veszély!
Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy nem nagyon vagyok DC rajongó, sokkal inkább a MARVEL szuperhősei az én világom. (eltekintve pár DCs sorozattól). Az eredeti premier dátuma egybe esett az Amerika kapitány harmadik részével, a Polgárháborúval, de úgy tűnik, hogy egyesek még nem voltak felkészülve egy efféle összecsapásra. Nálam az összecsapást Tony Stark és Steven Rogers nyerte.
Az egész film nem volt más számomra, mint közel 2 és fél órányi szenvedés. És itt felmerül a kérdés, hogy akkor miért néztem végig. A válasz egyszerű. Valamivel el kellett töltenem azt a 6 órát, ami a két órám között tátongott.
A cím alapján annyival tisztában voltam, hogy ez valamiféle harc lesz a két címben szereplő szuperhős közt. De azt nem tudtam elképzelni, hogy mégis milyen harc. Ha jól fogtam fel a dolgokat, akkor Batman azért neheztelt Supermenre mert a barátai abban az összecsapásban haltak meg ami lényegében miatta tört ki, és Superman pedig Batman önbíráskodását nem nézte jó szemmel. Nem azért, de egy picit lehetett volna nagyobb a kreativitás.
Az elején az egyetlen értékelhető szereplő számomra Lex Luthor volt, de még a film felénél se jártam és máris tudtam, hogy bizony o lesz az elsőszámú gonosz. Na és persze azt is, hogy valami nincs rendben a fejében.
Volt benne akció, de számomra tele volt felesleges, unalmas időhúzással és elkapkodott harcjelenetekkel. Egy két és fél órás akciófilmtől azért többet vártam. És hogy a végéről el ne feledkezzek. Még hogy Superman meghalt. Kit akarunk becsapni emberek?
Az ítélet pedig a következő:Egyszer nézhető, ha nincs más időtöltés, akkor talán még élvezhető is, de azért nem úszom át érte semmilyen folyót, tengert vagy kisebb illetve nagyobb vízmennyiséget. Viszont plusz pont Jeffrey Dean Morgan, Lauren Cohan és Ben Affleck közreműködésének, aki szerintem sokkal jobb Batman volt.
Szeszélyes. Lobbanékony. Veszélyt jelent minden lány számára. Lucy Larson, íme: Jude Ryder.
Lucy nem éppen arról álmodott, hogy új iskolában kezdje az utolsó évet. Arról pedig pláne nem, hogy a gimi rosszfiúja, Jude Ryder miatt a Southpointe's gimi minden diákja ribancnak tartsa már az első napon. De csak a céljára összpontosít. Balerina szeretne lenni, s nem hagyja, hogy bármi az útjába álljon. Egészen addig, amíg újra Jude-ba nem botlik.
Jude-nak priusza van – igazi priusza – ami hosszabb, mint egy végzős záró dolgozat, és hangulatingadozása, ami kellemes társaságból hirtelen veszélyessé változtatja. A nevét, isten tudja hány lány sóhajtotta, kiabálta és átkozta már. Olyan, mint egy halálos kór, amit arra teremtettek, hogy tönkretegye a Lucy-féle lányok életét. És ezt el is mondja neki.
De míg a pletykák féktelenül terjednek, és többek jó hírnevét tiporják sárba, Lucy nem figyel Jude figyelmeztető szavára. Tragédia készül?
Legalább ötször nekiindultam megírni ezt a bejegyzést, de valahogy az első pár mondat után mindig megakadtam. Nem azért, mert nem tetszett a könyv, éppen ellenkezőleg, imádtam minden egyes sorát. Rég nem lapozgattam olyan könyvet, ami ennyire magával ragadott volna, és nem győzöm szidni magam, amiért ilyen sokáig halogattam az olvasását.
