Julie Kagawa: The Iron Queen - Vaskirálynő
A nevem Meghan Chase.
Azt hittem, vége. Vége a tündérekkel töltött időnek, annak, hogy lehetetlen döntéseket kell hoznom, fel kell áldoznom a szeretteimet. Azonban most vihar közeleg – egy seregnyi vastündér, akik minden tiltakozásom ellenére visszarángatnak magukkal. Eltépnek a kitaszított hercegtől, aki megesküdött, hogy mellettem marad, és egy olyan háború mélyére hajítanak, amelyet aligha élhet túl bárki is.
Nincs visszaút.
Nem egészen huszonnégy óra múlva betöltöm a tizenhetet.
Valójában nem töltöm be a tizenhetet. Túl hosszú időt töltöttem Sohaföldön – ott az ember nem öregszik, vagy csak olyan lassan, hogy az szóra sem érdemes. Vagyis, miközben a való világban egy teljes év telt el, én legfeljebb néhány nappal lettem idősebb.
És eközben annyit változtam, hogy magam sem ismerek magamra.
A fenébe is, hogy nagyobb volt a kíváncsiságom, mint a félelmem. Minek kellett nekem belekezdenem? Tudtam, hogy valami olyan lesz a vége, ami nem fog teljes mértékben tetszeni, de nekem akkor is ki kellett nyitnom, és oldalról oldalra eljutni a végére.
Az elején még teljes volt a boldogságom. Ash és Meghan együtt néztek szembe mindennel, kiszabadították Pault, még Puck is feltűnt a színen Kacorral együtt, minden a helyén volt. Majd a dolgok kezdtek bonyolódni, kiderültek a múlt titkai Paul eltűnéséről, visszavonták kedvenc szerelmespárom száműzetését, kezdetét vette a háború a tündérek közt, és még a többi dolog.
Az egész könyv alatt kétszer tettem fel magamnak a kérdést, hogy mi a fenéért is olvasok én könyvet? Mikor Meghanék a hörcsögök járataink keresztülhaladva felfedezték Ferrum üres tróntermét, számomra túl egyszerűnek tűnt, hogy végelgyengülésben meghalt, már akkor mondtam magamnak, hogy ő lesz a trónbitorló, és láss csodát pár fejezettel később kiderül, hogy igazam volt (megint!). A másik kérdéses eset Meghan és Ash búcsúja volt, én se bírtam ki könnyek nélkül. A kedvenc részem Ash és Meghan temetőbeli kiruccanása volt, és persze az összes olyan rész, ahol Ash és Puck szembekerült egymással.
Örültem, hogy minden régi szereplő visszatért. Puck humoros megjegyzései mindig a legjobbkor oldották a feszültséget, számomra ő az a karakter, akire nem tudsz haragudni. Kacor nemtörődömsége szintén hatalmas sikert aratott nálam, bár akadtak pillanatok, mikor szívesen megnyúztam volna. Ashnél jó volt látni, hogy szabadabb, emberibb (amennyire ez egy tündérnél lehetséges) volt, többet mosolygott, amivel csak még inkább belopta magát a szívembe, bár volt pár pillanat, mikor a legszívesebben felpofoztam volna.
A könyv vége nem igazán nyerte el a tetszésemet, persze örülök neki, hogy a legtöbben élnek és virulnak, de nem tetszik, hogy Asht és Meghant szétválasztják a Tündérbirodalmak.
Mindent összevetve szerintem méltó lezárása a sorozatnak, de nem a Télherceg és a Vaskirálynő szerelmének. Reménykedem benne, hogy hamarosan eljön az idő és elolvashatom Ash történetét is, és abban is, hogy végre megkapom a várva várt happy end-et.
